Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Heckler & Koch G36

2008.12.07

Heckler & Koch G36 - A századforduló hadipuskája
  

A HK évtizedek óta előkelő helyet foglal el a személyi hadifegyverek fejlesztésében. Számos terméküket joggal emlegetik kategóriája "Rolls-Royce"-jaként (pl. MP5, HK21, PSG-1), ám az önként felvállalt úttörő szerep nem mindig párosult kellő üzleti sikerrel. Az 1990-es évek gyökeres szemléletváltozást, új modellek sorát hozták. Ezek közül talán a legjelentősebbet, Német- és Spanyolország új hadipuskáját kívánjuk bemutatni.

Rövid áttekintés


A G36 története az 1970-es években, az amerikai ACR kutatóprogramra (lásd Kaliber 46. szám) szánt kísérleti puskával kezdődött. A cég korai tervei között szerepelt egy nagy tűzgyorsaságú, aszimmetrikus nyíllövedéket tüzelő gyalogsági eszköz. A 4,56x36mm-es prototípus a jól bevált görgőzáras rendszert alkalmazta, és hordfogantyúba épített optikai irányzékkal volt felszerelve. A HK36 néven futó fejlesztést azonban 1976-ban beszüntették. Helyette a nagyobb sikerrel kecsegtető, hüvelynélküli lőszerrel működő G11 került hosszú időre a figyelem középpontjába. Később ez a hatalmas összegeket felemésztő projekt bizonyult a Heckler & Koch legnagyobb bukásának. Hiába a G11 volt a programon résztvevők közül a legjobb, se az USA, se a frissen egyesített Németország nem vásárolta meg a drága fegyvert.

Mivel a HK G3 cseréjét a Bundeswehr 1990-ben már időszerűnek látta, ezért megbízást adott egy olcsóbb, konvencionálisabb puska elkészítésére. A HK50-ként emlegetett projekt vezetését a mérnökök új generációját képviselő Ernst Mauch-ra bízták. A munka során felhasználták a régi HK36 néhány műszaki megoldását, de ahogy látni fogjuk, más konstrukciók legalább ekkora befolyással bírtak. A G36 névre keresztelt, 5,56 mm NATO kaliberű puskát végül 1995-ben, hosszas tesztelés után rendszeresítette a hadsereg. Három évvel később Spanyolország is hasonló lépésre szánta el magát.

Kabultól a Fehér Házig

Az átfegyverzés persze nem egyik pillanatról a másikra történt meg, mindkét országban jelenleg is folyamatban van. A békefenntartó és a különleges egységek (haditengerészet, terror-elhárítás) azonban már kivétel nélkül a G36 valamelyik változatával vannak felszerelve. Az első éles bevetések Koszovóban, Macedóniában, legutóbb pedig Afganisztánban történtek meg. Mindössze néhány éves múltja ellenére a fegyver világszerte pozitív fogadtatásban részesült. A norvég haditengerészet például a közelmúltban látta el speciális egységeit a G36-tal. A megjelent nyilatkozatok alapján a brit hadseregnél is sokan ezt a modellt tartják a totális csődnek bizonyult SA-80 utódjának. Annál inkább, mivel az angol rendőrség (City of London Police), francia, és amerikai kollégáikkal egyetemben már javában használják a fegyvert. Érdekesség, hogy a Fehér Ház őrsége (U.S. Capitol Police) szintén ezzel a karabéllyal teljesít szolgálatot. A lassacskán végső fejlesztési stádiumába lépő, futurisztikus amerikai OICW hadifegyver (lásd Kaliber 47. szám) ugyancsak egy módosított G36 puskára épül. Lássuk hát részletesebben, hogy mi lehetett a siker titka.

Mindenható műanyag

A HK-nál az 1960-as évek közepe óta jelentős szerep jut a műanyagoknak. Kezdetben csak kisebb kiegészítőket (pl. válltámasz, markolat, előágy) gyártottak műanyagból, később a világon elsőként használták ugyanezt az anyagot fődarabok gyártásához. A század utolsó évtizedében kifejlesztett termékeknél (USP pisztoly, UMP és MP7 géppisztoly) még jobban erre a technológiára támaszkodtak. Az okok egyszerűek - könnyebb és legalább olyan tartós fegyvereket lehet előállítani, mint acélból, csak éppen olcsóbban.

A G36 esetében már eljutottunk odáig, hogy sokkal könnyebb azt felsorolni, mi nem készült műanyagból. Ez pedig mindössze a cső, a gázdugattyú, a helyretolószerkezet, a zár, az elsütőszerkezet egyes részei, a tokba ágyazott acélbetétek, néhány keresztcsap és rugó. Az így kapott eszközt ugyan nem lehet nyugodt lélekkel egy harckocsi lánctalpai alá vetni, mint némelyik forgácsolt tokkal készült Kalasnyikovot, és husángnak sem igazán alkalmas, de ezek a felhasználási módok manapság már kevéssé jellemzőek. Cserébe a fegyver nagy része tökéletesen korrózióálló (jobb híján akár vízzel is nyugodtan pucolható), rugalmasabb, és jól tűri a rendeltetésszerű megpróbáltatásokat. A tok anyaga karbonszálakkal megerősített poliamid, a cső belül keménykrómozott, kívül pedig ellenálló oxidréteggel ellátott krómacélból készül. Az összes többi fémalkatrész hasonló felületkezeléssel van ellátva.

Stoner után szabadon

A görgőkkel késleltetett tömegzáras reteszelés hosszú ideig szinte a cég védjegyének számított, legsikeresebb hadifegyvereik (MP5, G3) erre a rendszerre épültek. Az új modellnél az oberndorfi mérnökök szakítottak a négy évtizedes tradícióval, helyette egyszerűbben gyártható megoldást kerestek. Minden jel arra mutat, hogy végül Eugene Stoner egyik méltatlanul elfeledett konstrukcióján akadt meg a szemük. Stoner még az 1960-as évek elején felismerte, hogy az AR15/M16 gázelvételes rendszere nem igazán tökéletes. A fegyverbe közvetlenül visszajutó lőporgázok az alkatrészek gyors elszennyeződését, karbonizálódását, alacsonyabb megbízhatóságot eredményeztek. A gázdugattyúval működő, továbbfejlesztett AR-18 kiküszöbölte volna ezt a problémát, azonban a hidegháborús hadigépezet ekkor már a másik konstrukció mellett kötelezte el magát. (Az AR15/M16/M4 típusú fegyvereknél ma is fennáll az említett fogyatékosság, bár a lőszerek minőségjavulása csökkentette a szennyeződést.)
A G36 tehát hasonló forgó zárfejes, gázelvételes, rövid dugattyú hátrasiklásos rendszert alkalmaz, mint az AR-18. Ha egyszerűen akarjuk megfogalmazni a lényeget, akkor működési elvében ez csak annyiban különbözik az AK-47-estől (amit valószínűleg jóval több olvasónk ismer), hogy a cső fölött található gázdugattyú nincs "összehegesztve" a zárral. Tüzeléskor a dugattyúrúd nem kíséri végig, hanem egyszerűen csak meglöki a zártömböt. A korábbi görgőzáras reteszeléssel összehasonlítva, a fegyver működése ugyanolyan megbízható, viszont sokkal tisztább. Ez annak köszönhető, hogy a rendszer teljesen zárt, a visszavezetett lőporgázok a dugattyúházba fúrt nyíláson keresztül távoznak.


Tiszta működés

 

 A gyártó kezdetben annyira magabiztos volt, hogy azt állította, a puska 20.000 (!) lövést képes leadni tisztítás nélkül. Később, némi önrevízió után ezt az értéket 15.000-re módosították, ami még mindig messze felülmúlja a hadipuskák többségét. Persze az impresszív számoknak a gyakorlatban kevés jelentősége van, hiszen az átlagos katona sosem fog ennyi lövést leadni, és még a legrosszabb helyzetben is (remélhetőleg) gyakrabban fogja megpucolni a fegyvert. A számok pusztán arra jók, hogy a rendszer megbízhatóságát reprezentálják. Akárcsak az arizonai Yuma sivatagban, szélsőséges körülmények között folytatott katonai teszt, melynek során a G36 állítólag egyetlen akadályt sem produkált 24.000 lövés leadása alatt. A tárcseréket leszámítva folyamatos sorozatlövéssel ürítették ki a fegyvert, és csak minden 240 lövés után hűtötték le, víz alá merítéssel. Tisztítást csak 6.000-8.000 lövésenként végeztek. A szerényebb lövésszámmal végzett, független tesztek is általában hasonló eredményekről számolnak be. Talán nem járunk távol az igazágtól, ha azt mondjuk, hogy a század végére a "nyugat" újra feltalálta magának (a műanyagba bújtatott) Kalasnyikovot.


Trükkös felhúzókar

Ergonómiai szempontból fontos változásokat tapasztalhatunk a korábbi HK puskákhoz képest. Ebből a legszembetűnőbb a felhúzókar látszólagos hiánya. Nem csoda, ha elsőre nem találjuk, mert a tervezők egy egészen érdekes megoldást alkalmaztak. A lapos kezelőszerv a hordfogantyú alatt rejtőzik, és a tok tetejéből kikandikáló zártömbre van erősítve. Oldalról megragadva, minkét irányba kibillenthető a fegyver síkjából (kb. 90-fokos szögben), használat után pedig automatikusan becsukódik. Tüzeléskor jól láthatóan együtt mozog a zárral. Ha mégis azt szeretnénk, hogy oldalra nyitva maradjon, nem kell mást tennünk, mint kinyitni, majd befelé nyomni a kart. A fogantyút kifelé húzva a kezelőszerv újból felszabadul, és becsukódik.
A szokatlan, de praktikus megoldás előnyei kézenfekvőek. Minkét oldalról kényelmesen kezelhetjük a puskát, becsukott állapotban a kar védett helyen van, nem akadhat el semmiben. Másodlagos szempont ugyan, de akkor is hasznos ez az elrendezés, ha csendben akarjuk a csőretöltést elvégezni, vagy ha egy megszorult lőszert szeretnénk a helyére tessékelni. A régi, független felhúzókarral ellátott HK hadipuskáknál minderre nem volt lehetőség. A következő ide kívánkozó eltérés, hogy az utolsó lövés leadása után a zár nyitva marad, melyet (a pisztolyokhoz hasonlóan) a felhúzókar enyhe hátrahúzásával, majd elengedésével szabadíthatunk fel. Ez a funkció egyszerűen kikapcsolható, így az AK vagy G3/MP5 rendszerű fegyverekhez szokott katonáknál az átképzés leegyszerűsödik. Ha szükséges, a zár hátraakasztását a sátorvason belül található, apró gombbal is elvégezhetjük.

A G36-on csak egyetlen részt találunk, ami igazán a korábbi HK puskákra emlékeztet, ez pedig a moduláris (azaz a modellek között szabadon cserélgethető), pisztolymarkolatú elsütőszerkezet. A többi kezelőszervhez hasonlóan ez is kétkezes, a különböző tűznemek piros-fehér számokkal, vagy a megszokott piktogramokkal vannak jelölve. A váltókar felső állásban biztosít. Jelenleg négyféle "trigger-group"-pal vásárolható meg a fegyver:

- S-E-F (egyes lövés, sorozat)
- S-F (csak félautomata működés)
- 0-1-2 (egyes lövés, 2 lövéses rövidsorozat)
- 0-1-2-F (egyes lövés, 2 lövéses rövidsorozat, sorozat)

Átlátszó tárak

A tárkioldó a jól megszokott, mindkét kézzel előrenyomható széles kallantyú, mely akár vastag kesztyűben is kényelmesen működtethető. Ami a tárakat illeti, a fejlesztők valószínűleg ismerték azt a mondást, miszerint jó helyről nem szégyen ötleteket kölcsönözni. A teljesen átlátszó anyagból készülő, 30 darab lőszer befogadására képes darabok ugyan nem csereszabatosak, de kísérteties hasonlóságot mutatnak a SIG 550 hadipuska táraival. Az oldalukon található, egymásba kapcsolódó fülek segítségével akár hármat is összefűzhetünk, nincs szükség adapterre, vagy az "örökzöld" ragasztószalagra. A szétszedéshez kb. 90 fokban kell elfordítanunk őket egymáshoz képest. A robosztus műanyag tártest a látszat ellenére kevésbé sérülékeny a vékony lemezből préselt M16-os tárakhoz képest.

Az átlátszóság taktikai előnyei és hátrányai nyilvánvalóak - a rendelkezésre álló lőszermennyiségről nem csak mi, a bajtársaink, de az ellenség is könnyen meggyőződhet. (Bár az utóbbinak intenzív tűzharc közben kicsi a valószínűsége.) Én kedvelem ezt az egyre többször alkalmazott megoldást, mert pontosan látszik, hogy mi történik "odabent". Bármilyen problémát (rugó beakadása, lőszerek rossz rendeződése, elkoszolódás, stb) már tárazás közben, egyetlen pillantással konstatálhatunk.

Tűzerő kompakt méretben

A nagy számban rendszeresített hadipuskák javarész nem rendelkezik becsukható válltámasszal. A G36 esetében egyetlen változatnál sem mondtak le erről a lehetőségről. Úgy tűnik, hogy az ihletet bizonyos fokig ismét a SIG 550 szolgáltatta. A vázas szerkezet jobb oldalra hajtható be egy nagyméretű gomb megnyomása után. Ebben az állapotban a szoros rögzítést a kivetőnyílás mögött található nagyméretű hüvelydeflektor látja el. A svájci dizájnhoz képest a HK előnyére írható, hogy a tusatalp gumiból készül, nagyobb felületű és íveltebb. A csőtengely is jóval a válltámasz gerince alá került, ami hatékonyabban csökkenti a tüzeléskor keletkező, felfelé csavaró nyomatékot. Becsukott állapotban a puska 22-24cm-rel rövidebb, háton keresztbe vetve, vagy a hordfogantyúnál megmarkolva kényelmesebben szállítható. Az amúgy sem tágasra tervezett harcjárművek belsejében kevesebb helyet foglal, könnyebben "manőverezhető". Újbóli használatba vételhez egyszerűen ütközésig ki kell nyitnunk a válltámaszt. Ha erre nem volna időnk, becsukott állapotban is akadálytalanul tüzelhetünk a fegyverrel.


"Emeletes" irányzék

A G36 talán legfurcsább része a kettős irányzékrendszer. Hosszú ideje megfigyelhető trend, hogy az optikák lassan, de biztosan háttérbe szorítják a hagyományos nyílt-, vagy diopteres irányzékokat. Az irányzat első sikeres képviselője az 1978-ban megjelent osztrák Steyr AUG volt. A Bundeswehr által használt új puskán is már csak optikai irányzékot találunk, ráadásul mindjárt kettőt! Az optikák a méretes hordfogantyúba vannak egymás alá-fölé beszerelve. A cső tengelyvonalához közelebb fekvő irányzék egy 1,5x vagy 3x-os nagyítású távcső, melynek használata 200 méternél messzebbre lévő célok ellen javasolt. A horizontális szálkereszt és a segédvonalak segítenek a lőtávolság gyors megbecslésében, pontosan jelölik, hova kell tartanunk és 800 méter távolságra, vagy 200 m-ig a legfeljebb 15 km/óra sebességgel oldalirányban mozgó céloknál. A szálkereszt metszéspontját 0-200 méterig használhatjuk.
A felső irányzék egy Hensoldt/Zeiss gyártmányú, nagyítás nélküli elektro-optika, ismertebb nevén "red-dot" vagy "pirospont-irányzék". Alapesetben 3,6 V lithium-elemmel, vagy szükség esetén (egy árnyékoló lapocska félretolása után) akár napfénnyel is működtethető. A készülék a jobb oldalán található karocska átbillentése után egy élénkvörös lézerfoltot vetít az optika látómezejében, mely tulajdonképpen a szálkeresztet helyettesíti. Ez az irányzék maximum 200 méter lőtávolságig használható, de elsősorban közelharcra (0-100m) alkalmas. Nagyon gyors, ösztönös célzást tesz lehetővé, a perifériás látás elvesztése nélkül. A két optika közötti váltáshoz mindössze a fejünket kell néhány centit elmozdítani. Az alsó irányzék kiegészíthető Hensoldt NSA80 II típusú éjellátó készülékkel, bár ennek hátránya, hogy ilyenkor a "pirospont" nem használható. A fönt ismertetett rendszer jelentősen megkönnyíti a katonák dolgát, bár többen éppen ezt tartják a G36 "Achilles-sarkának", mivel sérült vagy elkoszolódott optikákkal a fegyver használhatatlan. A gyakorlatban persze igen kicsi annak az esélye, hogy a mindkét irányzék tönkremenjen.

Érdekesség, hogy a G36E (export) változatokat csak az alsó optikával látja el a gyár. Ebben az esetben használatba vehetjük a fogantyú tetején rejtőző kezdetleges pisztoly-irányzékot, mely igazán csak néhány méterre, "tűzoltás" jelleggel használható. A felhasználók javarésze inkább a fogantyú cseréje, vagy valamilyen népszerű "red-dot" (pl. Aimpoint, Eotech) mellett dönt. A speciális igények kielégítésére többen gyártanak rövid irányzék-síneket, fix vagy lecsapható nyílt irányzékot a fegyverre. A hordfogantyú három darab, kereszthornyos csavarral van rögzítve.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

iceprince@freemail.hu

(Hrabovszky Károly, 2009.10.30 22:18)

A Román "SF" is, G36 fegyverezte fel a katonáit.
Kérdeztem tőlük, hogy milyen, hogyan vált be nekik?? (Hiszen ők is AK fegyveren nőttek fel)
Azt válaszolták, hogy: örülnek hogy nem M4 kaptak, mint pl. a magyarok (is). S maximálisan meg vannak vele elégedve! Magabiztosan használják pl. AFG-ban ...is.
A G36 mellé kaptak még Glock 17, 9mm pisztolyt (is).

.223-as produkció

(d..., 2009.09.02 18:54)

kaliberből kimásolva ^^ ugytaláltam hibátlan amit a kolléga írt a magazin hasábjain, de vajon miért nem írta a használati tapasztalatokat... o.O (a sajátjait XD)

nagyon jó fegyver, legjobb választás, ha vaálasztani kell, minden tekintetben jobb az agyonfavorizált fegyvereknél, mind az ak/akm-nél, mind az ar-15/mi-16/m4 klónoknál.
Nekem egy bajom van vele: nagyon buta a lövésergonómiája -.-" iránytalanul hord, és az első kilencven lövés után van csak sanszod ráérezni, hogy sorozatban mit tud. Sem kezdőknek, sem önjelölt rambóknak nem ajánlom, tűzcsapással, sorozattal, egyessel is nagyon szépen visz, csak meg kell tanulni használni.
Mégvalami. Irányzék. Én a sima aim-point-ot használnám hozzá. a saját irányzéka amd-hez szokott szemnek katasztrófa, ha van még Dragunov-os elvtárs (:P), a pszo optikához közelebb áll mint bármihez, szóval én leszedném a ygárit, és gyors aimpoint-ot a helyébe! kész a mestermű ^^ jó lövöldözést a honfitársaknak

H&k

(Baluka, 2009.07.31 17:03)

Nekem ég csak az ak63ashoz volt szerencsém de ez is jónak hangzik :D A német efgyverek mindig is jók voltak.